Novemberi igézet

Borsos Tamás verse

Ablakom külső síkja harmatos,
élénken szöknek rajt’ a cseppek,
szemem tükre maszatos,
tűnődöm, hova vesznek?...

Talán élet kelyhébe hullnak?
Holt irigységtől sárgulva
kezünket belemártjuk,
teljesülhet fohászunk.

Pásztázom az elillanó tájat,
hirtelen változik, akarom,
részemmé válik,
bezárul oltárom.

Nem tudok betelni,
éjjel-nappal vágyom,
hajnal Ő maga, s fénye
takaróm az ágyon.

Melenget, elandalít
őszinte vallomásom,
hogy e látvány hív, s
ő az én valóságom.

Körülvesz, óvón átkarol,
szívem remeg,
harmat leplében tetszeleg,
lelkem szabadon barangol.

Hosszas merengés után
odalépek közéjük,
imát mondok érettük,
megújulnak, s tiszták.