Parázsló horizont

Borsos Tamás verse

 

Ahogy a parton ültem barátaim őszinte bűvkörében,

az alkony már ráhúzta függönyét a tó tükrére,

én ennek ellenére is bele szerettem volna nézni,

nem akartam őt lélegzetemmel megmérgezni,

szépen, óvatosan csókolta, aprózta a partszéleket

maga alá gyűrve a dacoló sziréneket…

 

Lágyan csapkodott, rendezgetett nyugtalan köveket,

ahogy az izgatott költő megérinti a sárguló köteteket,

illesztette egyikét a másikra, eközben kiült a kőre a halikra,

úgy pattogtak rajta a fények, mint katlanban a szikra.

Tekintetem eltelt a távolban parázsló Tihanyban,

szentjánosbogaraim támpontok az éjszakában.

 

Füleltem, hátha meghallom a kecskebékák ideillő nászát.

Hiába éberségem, a hullám elnyomta a békák kuruttyolását.

Én még hiszek a szépben, a tavon épp átgázol a szél.

Emberöltő? Mi az néked, túléled könnyedén!

Ahogy telnek-múlnak a percek, egyre jobban kiismerlek,

háttérben a nedves fa a tűzön könyörögve serceg .

 

Kevés eső esik, a Balaton kedve lassan elapad,

törött kagylóba nyúltam, héjára vérem tapadt,

vérszerződés köttetik közted s közöttem,

mélységedet ezzel végleg leküzdöttem.

Hálás vagyok, hogy részemmé váltál, bűneimtől

örökre megszabadítottál.

 

Szemeimre lassan kiül a kerengő pára, egyszerre

gondolok reád s a Niagarára, ahogy alant zúdulnak,

versenyre kélnek a cseppek, lassacskán elillannak,

ahogy térdeimhez érnek, hiszem: „egy csepp víz is növeli a tengert”,

emelj hát fel, drága Balaton, általad lesz szebb a reggel,

úgy emelj, ahogy szél emelheti az embert! Emelj, s tarts,

ameddig csak bírsz, s erőd adja,

tekints rám úgy, mint halhatatlan fiadra!