Egy délután, ami több volt, mint szolgálat

Nemrég különleges lehetőség adatott számunkra: középiskolás és általános iskolás diákokkal ellátogattunk a hajdúsámsoni „Szívvel-lélekkel” Idősek Otthonába, hogy egy kis örömet vigyünk az ott élők mindennapjaiba. Diákjaink nagy odaadással készültek erre az alkalomra. Már az indulás előtt érezhető volt bennünk az izgatottság, de talán nem is sejtettük, hogy végül mi magunk kapjuk a legtöbbet ezen a napon.

Keresztény dicsőítő dalokkal és egy verssel készültünk, szívből, szeretettel. Ahogy megszólalt az első ének, lassan oldódni kezdett a kezdeti csend. Az idős emberek arcán mosoly jelent meg, majd egyre többen bekapcsolódtak: énekeltek velünk, tapsoltak, és láthatóan együtt éltek minden pillanattal. Ezek a percek különleges hidat építettek a generációk között.

Egy kis meglepetéssel is készültünk: süteményt, gyümölcsöt és üdítőt is vittünk magunkkal, hogy megvendégeljük őket. Az egyszerű gesztusok mögött azonban valódi törődés és figyelem állt. Jó volt látni, hogy mennyit jelent számukra egy kedves szó, egy mosoly vagy egy rövid beszélgetés.

A fiatalok teljes szívvel és lélekkel vettek részt a tevékenységben. Nemcsak adtak, hanem észrevétlenül tanultak is: figyelmet, empátiát, és azt, hogy az idősek bölcsessége és szeretete milyen értékes kincs. Az ott töltött idő mindenki számára maradandó élménnyé vált.

Ez a délután emlékeztetett bennünket arra, hogy a szeretet legegyszerűbb formái is hatalmas erővel bírnak. Egy dal, egy vers, egy apró figyelmesség – mind képes fényt vinni mások életébe. És talán ez a legfontosabb: miközben adunk, mi magunk is gazdagabbá válunk.

Ezzel a látogatással azt is szeretnénk elérni, hogy diákjaink társadalom felelősséget is vállaljanak és tapasztalják meg, hogy mindenkinek a boldogulásáért kell dolgoznunk, mert ezzel tudunk mi is csak emelni saját magunkon.

Köszönjük szépen a lehetőséget az Otthon vezetőjének, valamint a diákoknak az odaszánt idejüket.

Az elhangzott versből kivett idézettel szeretném zárni soraimat:

„A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.”

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb művészet

Nagy Sándorné