Tóthné Kovács Ilona, feketén -fehéren

Újabb tanév, újabb beszélgetés.

A Vendégszoba meghívását egy olyan munkatársunk fogadta el, aki iskolánk egyik népszerű művészeti tagozatának tanára, és a képzőművészet rajongója. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a keze alól kikerülő diákok művei figyelemre méltóak, de ő maga is az. Ebben csak megerősített egy beszélgetés úton hazafele a buszon, amikor a szakmai múltjáról mesélt, vagy az, amikor az amerikai útjáról osztott meg képeket egy közösségi oldalon.

Fogadják szeretettel a vele készült beszélgetést!

 

 

Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet erre a beszélgetésre!

Én köszönöm, hogy rám gondoltál, megleptél vele, de nagyon örülök neki!

Amint a bevezetőben is említettem, jártál Amerikában, ami nekem is egy álmom. Hogyan jutottál ki, milyen célból voltál ott?

Ez volt a legizgalmasabb út eddigi életem során, ráadásul ekkor ültem először repülőgépen. 1998 nyarán töltöttem el az USA-ban 5 hetet. Az unokatestvérem csábított ki, aki akkor már egy éve kint élt. (Nagyon hálás vagyok neki ezért a lehetőségért, fantasztikus volt!)

A nyíregyházi tanárképző főiskolára jártam akkoriban. A fő motiváció a nyelvtanulás és egy kis zsebpénzgyűjtés volt.

Hétköznap egy családnál laktam, és a gyerekeikre vigyáztam. Emellett pedig a takarítás, vasalás, főzés volt a feladatom. Próbáltam a magyar konyha ízvilágát megismertetni és megszerettetni velük. Ehhez elengedhetetlen magyar fűszerekkel is készültem, például édesapám házilag készített őrölt piros paprikáját vittem ki, s ezzel készítettem a gulyáslevest, paprikás csirkét.

A hétvégéim szabadok voltak, ilyenkor az unokahúgommal és az ott élő magyar barátnőivel kirándultunk, próbáltunk minél több helyet bejárni (pl. New York, Atlantic City).

New York egy varázslatos hely mai napig számomra. Emlékszem, egész nap gyalogoltunk, s igyekeztünk minél többet látni a nevezetességei közül. Azon szerencsések közé tartozom, aki még láthatta World Trade Centert, aminek természetesen fölmentünk a tetejére, de legalább olyan élmény volt számomra a Metropolitan Múzeum képzőművészeti kincsei közötti barangolás is.

Azonban nemcsak New Yorkba szerettem bele, hanem legalább ennyire, Olaszországba is. Többször jártam már különböző részein, számomra „megunhatatlan kategória”! Imádom a művészetét, a tájait és városait egyaránt, a divatot, amit képviselnek, és nem utolsó sorban a gasztronómiáját.

Ezenkívül volt pár éve egy klassz családi karácsonyunk sógornőméknél Londonban. Kábítóan hatalmas a britek fővárosa, és persze izgalmas is.

Különleges hely volt még számomra Montenegro, a görögöknél Thasos szigete, illetve Bosznia-Hercegovinában Mostar.

Azt gondolom, hogy utazni, világot látni mindig jó, bármerre is jut el az ember.

 

Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról, hol nőttél fel?

Balmazújvárosról származom. Itt jártam óvodába és általános iskolába. Ez a kisváros nagyon ideális volt gyerekként számomra: nyugodt, békés, biztonságos. Sokat játszottunk a szabadban, bicikliztünk, kirándultunk, számháborúztunk.

Ketten vagyunk testvérek, van egy hat évvel idősebb bátyám, akivel nagyon nagy szeretetben nőttünk fel.

A hozzánk csak néhány utcányira lévő Szigetkerti Általános Iskolába jártam.

Jó osztályközösségünk volt, remek tanárok vettek körül. Egyik osztályfőnököm Erdei Józsefné (Éva néni) egyben a rajztanárom is volt, így korán elkezdett érdekelni a rajzolás, elvarázsoltak az ő alkotásai.

Majd 8. osztály után egy osztálytársammal gondoltunk egy nagyot és Berettyóújfaluba jelentkeztünk középiskolába, a Bessenyei György Pedagógiai Szakközépiskolába. Így 14 évesen már elkerültem otthonról kollégiumba. Nagyon jól éreztem itt magam. Hamar önállóvá váltam. A koliban 10-en voltunk egy szobában (emeletes ágyak, egyszerű körülmények voltak), de mindezek ellenére nagyon boldog korszaka volt az életemnek. Olyanok voltunk a lányokkal, mint egy nagy család. Mai napig tudunk egymásról, s rendszeresen osztálytalálkozókat is szervezünk. 5 évet töltöttem itt, mert az érettségi után ott maradtam a pedagógiai asszisztensi képzésre.

 

Mi volt az, ami erre a pályára terelt, esetleg volt olyan időszaka az életednek, amikor nem a művészettel, tanítással foglalkoztál?

Ahogy az előbb már említettem, az általános iskolai osztályfőnökömnek, Éva néninek nagy szerepe volt abban, hogy a rajztanári pályát választottam. Továbbá motiváció volt számomra a családom nagymúltú pedagógusa, Kovács Piroska, aki szakmájában sokféle munkakört betöltött (volt tanyasi tanító néni, egyetemi oktató, ill. a debreceni gyermekvédelmi intézet igazgatója hosszú éveken át), gyakran megosztotta velem tapasztalatait, erősítve bennem, hogy ezt a pályát válasszam.

 Már a középiskolában tudtam, hogy a kreativitás, alkotás az egyik irányvonal, ami érdekel, a másik pedig a gyerekek szeretete, a velük való foglalkozás. Ez utóbbiban hamar kipróbálhattam magam, hiszen a szakközépiskolában sokféle gyakorlaton vettünk részt óvodában, nevelőotthonban, általános iskolában.

Azonban hiába szerettem volna tanítani a főiskola elvégzése után, nem sikerült pedagógusként elhelyezkednem. Így más területeken próbálhattam ki magam.

Dolgoztam egy gyógyszerforgalmazó cégnél, ahol az orvos- és patikalátogatók munkáját koordináltam, képzéseket szerveztem, de képszerkesztő, hirdetésszerkesztő is voltam, debreceni kiadványokkal foglalkoztam. Pedagógiai asszisztensként pedig egy debreceni óvodában helyezkedtem el.

Elvégeztem egy középfokú lakberendezői képzést is, amely befejeztével az építész tanárom „mélyvízbe dobott”, és rám bízta egy Bakonszegen épülő családi ház, valamint iroda teljes belső terének, berendezésének a megtervezését. A terveim aztán meg is valósultak, de a kivitelezésbe már nem folytam bele. Nagyon izgalmas feladat volt, hónapokig tartott, de megérte, mert nagyon tetszett a megrendelőknek.

 

A főiskolai évek mennyire voltak meghatározóak az életedben? Úgy tudom, a férjedet is akkoriban ismerted meg.

A nyíregyházi tanárképző főiskolára jártam. Nagyon szerettem ezt az időszakot. Pistit nem itt ismertem meg, hanem már korábban, a középiskolás évek vége felé (1993-ban). A fősulira már együtt jelentkeztünk.  Kollégiumban laktunk, ahol kialakult egy nagyon jó és összetartó csapat. Különböző szakosokból tevődött össze. Sokat buliztunk, kirándultunk, színházba jártunk együtt. Feladatokban sem volt hiány a rajzszakon, kaptunk gyakorlati feladatot bőven. Rendszeresen ment az alkotás éjszakánként.  Részt vett a csoportunk egy művészettörténeti táborban, Olaszországban, ami nagyon kedves volt számomra. Hosszú, gyötrelmes, buszos út vezetett odáig, de megérte, mert ahogy már említettem az előbb, Olaszország a csodát jelenti számomra.

 

A rajz, a festészet szeretete átszövi az életedet, a munkád ehhez köt, de a magánéletben mennyire használod kikapcsolódásként alkotásra az idődet?

Az alkotás, mint önálló művészeti tevékenység, nem nagyon van jelen az életemben, főleg mióta megszülettek a gyerekeim. Ami még időnként jelen van az életemben, az a gyerekszobafestés. Alkalmanként vállalok ilyen jellegű munkákat, melyekben nagy örömömre már a lányom is részt vesz, segít. Sőt már önálló megrendelése is volt.

A legelső ilyen szobadesign a fiam születésekor készült el, ami már 20 éve volt. Akkor egy erdővé varázsoltam a kicsiny panelszobánkat, ahol színes állatok, növények vették őt körül. Nem is gondolná az ember milyen sok mindent megtanul ezáltal egy kisgyermek. Ricsi innen, a szoba faláról tanult meg állathangokat, színeket, formákat, állatok neveit. Szóval sokkal többről szól egy ilyen egyedi szobadekoráció, minthogy szép és színes.

 

Ha nem a tanítással foglalkoznál, akkor szerinted milyen lehetőségek lennének a szakmádban elhelyezkedni? Említetted, hogy egyedi lakásdekorációs vállalkozásban is gondolkodtál már mellékállásként. Jól gondolom, hogy a művészetből megélni Magyarországon nemcsak tehetség, hanem szerencse kérdése is?

Igen, ahogy az előbb említettem, a gyerekszoba festése, valamint a lakberendezés még az az irány, ahol el tudom képzelni magam, de tapasztalataim szerint itt a keleti régióban minden kicsit nehézkesebben megy, mint Budapesten vagy akár a Dunántúlon.

Igen, nehéz ezen a területen érvényesülni. Főleg ebben a jelenlegi helyzetben Magyarországon ilyen tevékenységekből megélni. Mindenki sokkal inkább megnézi, mire költ, mi mennyibe kerül.

A 2021-2022-es művészeti évzárón én is részt vettem, és az egyik diákod lett a díjazottunk. Egy másik diákod tetoválóként dolgozik, kamatoztatva a tehetségét. Mennyire jellemző, hogy az itt töltött idő után hivatás lesz a hobbiból?

Valóban díjazott lett már két nagyon tehetséges és szorgalmas tanítványom is: Mihály Réka és Seres Réka is megkapta már iskolánk Rákóczi-díját. Azt gondolom ez igazán nagy elismerés. Mindketten több mint 10 éve járnak már Művészeti Iskolánk képzőművészet tagozatára, sőt, egyikük már be is fejezte itt tanulmányait, másikuk most fog záróvizsgát tenni ebben az évben.

Tetoválóként pedig, ahogy sejtem Vágó Antalra gondoltál. Ő sikeresen leérettségizett, jelenleg pedig felsőoktatási intézményben tanul Egerben, s e-mellett készíti a tetoválásokat.

A kitartó munkának meglett az eredménye. Büszke vagyok arra, ahol most tart, s hogy hozzá tudtam tenni valamit az ő életéhez.

Hogy mennyire jellemző, hogy hivatás lesz a hobbiból, ezen a területen, nem tudom. Szerintem kevesen mernek ilyen nagyot álmodni! Azt viszont tudom, hogy fantasztikus érzés, amikor a tanítványaid túlnőnek rajtad.

Sok tehetség elvész a világ számára egy csepp bátorság hiányában. Én biztos vagyok abban, hogy sem Antal, sem a lányok nem vesznek majd el, hallani fogunk még róluk a képzőművészet világából.

 

Mi a célod a foglalkozásaid során, milyen értékeket szeretnél átadni a gyerekeknek?

Iskolánk művészeti tagozata kiváló lehetőség a gyerekeknek arra, hogy kipróbálhassák magukat a különböző területeken, ráadásul itt van helyben, még utazni sem kell hozzá. Nagyon fontos számomra, hogy a tanítványaim jól érezzék itt magukat, felszabadultan alkossanak, levezessék a napi stresszt. Szeretném, ha a fejekben megváltozna a felfogás, hogy a rajzra nincs komolyabban szükség, és nem tartanák azt feleslegesnek az emberek. A gyerekeknek szoktam mondani, hogy az autóinkat, a házakat, amiben élünk, a ruháinkat, amiben járunk, mindent megrajzolt, megálmodott, megtervezett valaki.

Úgy látom, a hosszabb ideig idejáró gyerekek büszkék arra, hogy ennek a kis művészeti közösségnek a tagjai, érték számukra az a munka, amit évről évre végzünk. Látják magukon a fejlődést, amiben én csak megerősíteni tudom őket.

 

Mit gondolsz, a diákjaid milyen tanárnak látnak?

Erről őket kellene megkérdezned. A szeretetüket mindenképpen érzem, és nekem ennyi elég.

 

Rengeteg dolgot elárultál a munkádról, de arról még keveset tudok, hogy mit csinálsz, ha ki akarsz kapcsolódni? Kirándulni, túrázni nagyon szerettek a családoddal, mesélj erről is, mit ad ez nektek, amiért évek óta kitartóan rójátok a hegyeket?

Ez a hobbi, időtöltés Pistinek köszönhető, ő fertőzött meg, és vont bele abba, hogy a természetet járjuk hol gyalogosan, hol biciklivel. Aztán ezt átadtuk a gyerekeinknek is, illetve már egészen pici korukban túrazsákokban cipelve jártuk velük a hegyeket. Sokszor egy-egy meredek hegyen kaptatva, sziklák, vízesések között lógtak a gyerekek Pisti hátán. Elég izgalmas perceket éltem át ilyenkor.

Szerintem nem csak mi valljuk azt, hogy abszolút fel tud tölteni, kizökkenteni a hétköznapokból, nagyon szeretjük. Próbáljuk a kollégákat is megfertőzni ezzel, több kevesebb sikerrel. Gyere el egyszer te is, kóstolj bele!

 

Mindenképpen átgondolom, köszönöm!

Két gyermeketek van, ők milyen pályára készülnek?

Ricsi most kezdte el tanulmányait a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karán. Nagy kihívásnak nézünk elébe, azt hiszem.

Lizi pedig a Huszár Gál Általános Iskolában 8. osztályos. Ő a képzőművészet irányába szeretne majd tovább tanulni. Neki sem lesz könnyű éve: iskolaválasztás, felvételi.

Nagyon büszkék vagyunk rájuk. Mindkettőjükben munkálkodik már egyfajta hivatásérzet, s ezért kitartóan megtesznek mindent.

 

Férjed, István hosszú évekig erősítette nálunk a tanári kart. Most mégis úgy kellett döntenie, hogy szakmát vált, és teljesen mással foglalkozik ezentúl.

Ha nem tévedek, nem lehetett egyszerű ez a döntés. A pedagógusszakma anyagi megbecsüléséről rengeteg szó esik a médiában, és a közelgő gazdasági válság lehetősége is Damoklész kardjaként lebeg most az átlagfizetés alatt keresők feje felett, így a döntés érthető volt. Hogy tetszik az új munkája a párodnak? Hiányzik neki az iskolánk, a kollégák?

Pisti 20 évet töltött itt a sámsoni suliban, és nem váltott volna, ha egzisztenciálisan nem ér bennünket hátrányosan a kialakult helyzet. Szerette a tanítást, a sulit, a kollégákat, de mint oly sok pedagógus, megszerzett egy szakmát, és úgy döntött, ki is próbálja magát benne. Igazán komoly kihívás, azt meséli nagyon nem könnyű, de természetesen lelkes, és csinálja legjobb tudása szerint. Keményen dolgozik.

 

Mindenkinek vannak rövid távú tervei, te hogyan képzeled el magad 10 év múlva?

Középiskolában a kedves osztályfőnököm, Kamutiné Ica néni azt kérte tőlünk, írjuk le, hogyan látjuk magunkat 10 év múlva, milyen munkát szeretnénk majd, illetve mekkora családot. Ezt a kis levelet később egyik osztálytalálkozónk alkalmával kibontogattuk, megnéztük, kinek milyen vágyai voltak leírva. A munkával kapcsolatosan akkor azt írtam le, hogy tanár vagy lakberendező szeretnék lenni. Ezek a célok már megvalósultak az életemben, mint ahogy a szép család utáni vágyam, álmom is. Valószínű, hogy nagy változtatást egyelőre nem tudok elképzelni az életemben. Ha mégis szembe jön velem valami újnak a lehetősége, akkor majd a helyzet hozza, hogyan tovább.

 

Milyen bakancslistás álmaid vannak még (legyen az utazás vagy bármi más), amit szeretnél elérni, megvalósítani az életed során?

Szeretnék egyszer hosszabb időt tölteni Olaszországban, végigjárni a gyönyörű városokat, főképpen művészettörténeti szempontból. Vinni biciklit, azzal tekerni minél többet, megszállni a csodás kis tengerparti falvakban, megkóstolni a helyi specialitásokat, fotózni, akár rajzolgatni. Ezek, amik számomra érdekesek.

 

-Köszönöm, hogy ilyen őszintén válaszoltál a kérdéseimre, levezetésként még egy komolytalanabb téma maradt csak hátra. Ha állatként születnél újra, mi lennél szívesen?

Ló vagy kutya. Ez a két kedvenc nálam.

Kovács Judit