Hullámok hátán

Borsos Tamás verse

 

Egymagam ülök csendes éjjelen, a tengerparton,

Lágy hullámok mosdatják eme kietlen partot,

Néhány zabolátlan csepp nekem is jut belőlük,

ha tehetném, most jó mélyre elmerülnék bennük...

 

Feltekintek az egek tetejébe,

s látom rajt', ahogy a tengernek morajló sötétje,

Magába fojtja a csillagok őszinte fényét,

miből én kénytelen-kelletlen csennék, ha tudnék...

bárcsak tudnék!

 

Képzeletben felülök egy távoli hullám tetejére,

csak úgy szelem a habokat,

Delfinek raja kíséri utamat,

 míg célom el nem érem velek,

üdv néktek szerelmes szelek!...

 

Noha néha úgy érzem, kisiklik lábam alól e tajtékzó...,

 s hagy újra magamra magammal

partjára sodorva durva, bősz akarattal...

e tátongó mélység!

 

Lassan émelyegni kezdek,

a képzeletnek határán túlra érve,

 mert látom, hogy a partot korallok által alkotott óriások lepik be,

 többé nincs itt maradásom, lekopok,

mint a különböző földtörténeti korok,

elmúlok...