COV(IDő)zárka

Hej, azok a feledhetetlen középiskolás évek…

Már megint az a fránya nosztalgia..

Ahogy közelít az ember a kazetta A oldalának vége felé, úgy réved minél több alkalommal a múltba.

Nem tehetek róla, de néhány nappal ezelőtt szárba szökkent a párhuzam az agyamban.

Köszönhetően annak, hogy a minap az egyik bevásárlóközpontban véletlenül összefutottam az egyik nemrég ballagott tanítványommal. Kicsit elidőztünk, beszélgettünk a közelmúlt emlékeiről, élményeiről, beavatott a jelenkor dilemmáiba. Olyan dolgokba, amikbe most gondoltam csak bele igazán.

Tébolyda.

Ezzel a szóval jellemezte a mögöttük lévő hónapokat, a digitális oktatásnak nevezett valami szürke, színtelen-szagtalan időtartamát. 

Egy bezárt, személytelen, érzelmileg kiüresedett időintervallum minden percét.

A lelkében szökőárként tomboló érzelmek tömkelegét.

S milyen igaza van.

Nemcsak ő, elmondása szerint korosztályának szinte minden tagja érzi úgy, mintha ketrecbe lenne zárva. Életerős, tettre kész fiatalok, a négy fal közé kényszerítve. Akiknek a segélykiáltása elvész az éterben. Nem napok, hosszú, végtelennek tűnő hetek, hónapok óta. Beszűkült élettérben, kortársakkal való személyes kontaktus nélkül kénytelenek élni mindennapjaikat. Életük legszebb éveiből tűnnek el hónapok, évek úgy, hogy szinte nem ismerik meg az osztálytársaikat, kimaradnak életükből a közösségi lét legszebb időszakai. Ki, hol és mikor kárpótolja majd őket mindezért?

Lassan egy évnyi vibrálást, lüktetést, fiatalságot loptak már el tőlük. S ami a legrosszabb: úgy érzik, csak pislákol a lámpafény, harapni lehet a feketeséget az alagút végén.

Miközben a bevásárlóközpontokban egymás sarkát tapossa a hömpölygő emberáradat.

Miközben a kaszinókból sikerült kizárni azt a csúnya parazitát, vígan pöröghet a rulettkerék.

Miközben a tömegközlekedésben zsúfolásig telt járatokon utazik a nagyérdemű.

Hol a pont a történet végén?

Kezdődő oltakozás ide vagy oda.

Ami megint egy külön történet a maga sokismeretlenes egyenletével.

Behálózva kapálóznak a COVID zárkájában. Maximálisan átérezve a vírus fenyegetését, de meg nem értve a rengeteg ellentmondást, és az érthetetlen kivételezést.

Időzárkában. Minőségi idő nélkül.

Hisz mindenkinek az életében az idő a legnagyobb érték. Az elmulasztott időt nem adhatja vissza senki és semmi.

A vicc az egészben, hogy mindig arról megy a diskurzus, hogy a mai fiatalok mennyi rengeteg időt töltenek a gép előtt.

Na, most megkapják a korábban sokallt dózis többszörösét. Nesze neked egészséges, felnövekvő  társadalom. Több órányi személytelen, kontakt nélküli oktatás naponta, kivégezve a tanítás legfontosabb részét, a személyes eszmecserét, az apró visszajelzések retinába égését.

Óhatatlanul villant fel az agyamban, milyen szerencsés vagyok. Hogy nekem milyen boldog gimis lét jutott osztályrészül, s milyen önfeledt középiskolások voltunk. Örülök, hogy átélhettem. Délelőtt suli, szünetekben hatalmas bandázások. Rengeteg közös nevetés, a közös baromkodások, a puskázások, a galacsinnal való órai dobálózások, az osztálykirándulások, az órákon átélt pozitív és kellemetlen emlékek. A délutáni flangálások a városban, az első nagy szerelmek, a mikulás és karácsonyi bulik.

Igen. A soha vissza nem térő családi emlékek. Szalagavató és ballagás. Amelyekből csak egy adatik meg egy életben. A közös sörözések, a közösségerősítő sportélmények, az, hogy hogyan lógtunk át esténként a csajok kolijába. Számtalan emlék és élmény, mely napról napra szorosabbra fűzte az osztálytársakkal való kapcsolatot.

A szárnypróbálgatások elementális erejű időszaka volt ez.

Tudtunk élni, na.

S most?

Orbitális erejű a paradoxon.

Tisztelettudóak voltunk. Amit kellett megtanultunk, amit kevésbé kellett, a fenét sem érdekelte. Megcsináltuk a magunk hülyeségeit, de sosem estünk át a ló túlsó oldalára. Nagybetűs kamaszok voltunk.

De nem ez itt a lényeg. Hanem az, hogy a középiskolát nemrég elkezdett generáció több tízezer tagja érezheti magát magányosan, flusztráltan, a depresszió határán. Tűrőképességük, empátiájuk lassan a végét járja. 

Közösség, barátok és szórakozási lehetőségek nélkül.

A srác elmondása szerint elég volt. Elég az online térből, a virtuális világból.

Meg tudom érteni az elkeseredettségét. Még ha tudom azt is, mennyien szenvednek a vírusfertőzéstől, az olykor iszonyatos mellékhatásoktól.

Mégis hogy van az, hogy bizonyos helyeken mindent lehet, máshol meg semmit? Egy tizenévesnek szabadság kell, élettapasztalat, nem a karám falainak püfölése.

Legyen vége! Mihamarabb. Bárcsak visszatérne minden a régi kerékvágásba. 

Különben egy lelkileg sérült, megnyomorított nemzedék kér bebocsátást hamarosan a felnőttkor kapuján.

Nem egy sci-fiben láttam már azt a képet, amikor valakit hibernálnak, s több évnyi kóma után engedik vissza a való világba. Valami ilyesmi érzés járhatja át őket.

Ténferegnek, keresik a helyüket.

Tárulj hát, szezám!

Nyílj ki, zárka!

Engedd óvatosan szabadon a fiatalság szellemét!

Máskülönben óriási bajok lesznek…..

Módis Tamás