Feltörés…

Régóta úton vagyok, mint egy régimódi óda,
annyi mindenről szólhatna néktek –e keserű száj,
nem adom ki: múltam, jelenem, ha nem muszáj,
mégis, valami itt van bennem születésem óta…
 
Ki szeretne kéredzkedni, erősen hasítja mellkasom,
de a burjánzó, fülnek tetsző válaszokat megtagadom,
talán nem is hinné el nékem az előkelő publikum,
hogy a legtöbb történet, mit mondanék: tragikum…
 
Pedig vágyom, én is, az őszinte, nyugodalmas szavakat,
úgy elmondanám, hogy reptetek szívemmel madarakat,
azonban, most még nem lehet, hiába kíváncsi a tudat,
ha végre beszélnék, talán eltüntethetném az árnyakat…
 
Mik oly rég, itt ülnek rajtam, súlyosan, fájó kínt okozva,
ha elillan a kéretlen érzés, az majd boldogságom fokozza,
jelen helyzetemben csupán, annyiról adhatok számot,
egy dolgot akarok nagyon, mindennél jobban: az igazságot!
 
Ajkamon kereklik a szó, ami miután elhagyott, csupán foszlány,
a levegő segít, viszi-utaztatja, jó társ, de befogadó a magány,
Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ebben a rémült rengetegben,
tudom, ti is ott vagytok énvelem, értem, az ismeretlenben.

Írta: Borsos Tamás

Módis Tamás