Vers áhítat

Oh, Istenem, miért nem megy?

Szépet, s jót szeretnék írni.

Vágyam eziránt ezer meg egy!

Milyen a boldogságtól sírni?

 

Csak alkotni éjszakákon át,

míg el nem kopik a grafit.

A jó szó senkinek sem árt

Belőlem ez marad itt.

 

Aki engem olvas ezután,

Az az igazat látja majd.

A képzelet szelíd hátàn,

az írásban megőszült haj.

 

Erősen szorítom irkámat.

Olvashatóvá válik a kép!

Nem szeretem a firkákat!

Izgalomtól tüzes e gép.

 

De hol vagyok én tehozzád,

a betűk végtelen tengerében?

gondolhatnád, csak egy

morzsa az ember tenyerében...

 

Emészti szavaimat az agy,

Sokszor legel a tudat.

Teszi-veszi a szavakat:

”ezt ide, azt oda...”

A kirakóshoz hiányzik

még egy darab.

 

Sokszor érzem azt feneketlen éjjelen,

hogy a csend szórakozik énvelem,

megtéveszt, suttog, összefog ellenem,

feltűnik, hogy testemet csak bérelem...

 

Elfogytam, nem csupán e test,

de mondandóm is egyre kevesebb.

Nem szólok vissza, nem leszek rest!

Az ifjú szív màr nem ver hevesen.

 

A régi történetre végre pont kerül,

elmémből a sok felesleg lebomlik.

Éltemnek volt e értelme, majd kiderül,

a rejtett kincs végleg elveszlik.

 

Hol van most korhű világom?

Macskakő kering a Hold világon.

Felsejlik egy-egy fénysugár, s

egyre jobban nő a távolság:

 

Közöttem és világom között,

ahol az akarat és a kényszer ütközött.

Ék voltam én -e kettő között:

ahol a jó, s a rossz megütközött.

 

Ami elhagyja számat, a semmibe repül...

Nincs ami felfogja, se ész se papiros!

Sok csak azt veszi észre, ami piros...

Lassan engem is, ha testem elterül.

Írta: Borsos Tamás