Valaki kopogtat...

2018. november 18. Megosztás Facebook-on Valaki kopogtat...

Valaki kopogtat…
Erős szél fúj, repeszti bőrömet,
nem lelem benne örömömet.
Dacolok is ellene rendesen,
de van, hogy csak ülök csendesen.

Jártányi erőm sincs már létezni,
senki nem akar létem felöl kérdezni.
Még mindig térdelnem kell, s ez fáj,
magamban gyötrődöm, várom az elmúlást.

Nehéz a légzésem, görnyedt a testem.
Éltemben emiatt, oly sokszor el is estem.
Köröttem csak resten álltak, s figyeltek a testek,
gondolták magukban, mily szörnyű képet festek.

Elengedlek hát titeket fránya létezők,
most már érzem, beázik fejem felett a tető.
Verejtékben fürdök, ezt már én sem tűröm,
olykor-olykor halkan, saját nevemet betűzöm.

Előfordul, hogy felcserélem a betűelemeket
s azon töprengek, hogy ez milyen félelmetes.
Integet a múltam, előre köszönt a jövőm,
Félni nem fogok, mert az Isten ad elég erőt.

Elburjánzott szívemben a zord fájdalom,
nekem nincs saját dalom, se dicshimnuszom.
Ódám viszont igen, magamban mormolom,
Már nem törhet meg, se ember, se rideg malom!


A cikket írta:

Módis Tamás

magyar nyelv és irodalom, kommunikáció