Kritikum!

2019. május 13. Megosztás Facebook-on Kritikum!

Kritikum!

Dacolok e világgal, a látottakat már nem bírja feldolgozni szemem világa,
kitárulkoztam, vággyal telve indultam utamra, de mindhiába kutattam.
Mardos a lelkiismeret, hiszen azért az élet széppel teli, s tele
rejtelmes, s izgalmas jelekkel, én mégis úgy érzem, reményem vesztettem.

Számomra fájdalmas a felismerés,
ha magamból adok, már az is kevés,
Mit akartok még éntőlem? Fogyóban vagyok, mint éle az ékes tőrnek.
Óh… bár visszatekerhetném az idő kerekét,
elhelyezném magamat abba a korba,
melyben a gazdagok nem nevettek ki, a szegények pedig nem sírtak,
oda, hol
a bú csak átmeneti, egy intő jel, hogy ne csak álmodj, néha ébredj is fel!...

Mit tehetek a saját koromban?...
én igyekszem, de a többi olyan goromba, szívembe
hasítnak szélesbített ékkel, már nem bírok a fájdalmas, zordon emlékekkel.
S a legnagyobb aggodalmam, hogy ebben a világban nem vagyok magamban,
hisz el lett vetve hétmilliárd hasonló mag, mag.

Tudom jól, egyszer én is fosszília leszek,
s nevemről örökre lekopik az ékezet,
nagy lesz a veszteség, az elmúlás asztalán leszek én teríték,
de nem félek, míg élek törekszem a jóra, az önzetlenre, s a szépre!

Félszeg, s merész kérdést intézek most az Úrhoz:
egy Édesapa mindig hű lesz a Fiúhoz?
Kifordított világ ez a miénk, oly sok ember éli benne fonákul az életét.
Csalódtam, nem tagadom, örökbe a halált, én magam fogadom,
kibékülünk mi egymással, a végén az egész, ki él…majd ezt is megláthatja.


 


A cikket írta:

Módis Tamás

magyar nyelv és irodalom, kommunikáció