Éjjeli éberség

2019. október 06. Megosztás Facebook-on Éjjeli éberség

Éjjeli éberség

Tűnődöm… párom lassan az édesek álmát alussza, engem meg rabul ejt egy kósza gondolatszikra.

Fényt gyújt nekem a sötétben, a szavak úgy áramlanak az éterben, mint egy félszeg kísértet a fényben.

Le-leragad szemem, de a szó csak pereg, pereg… szüntelen, na most már elég legyen! Testem hamarosan elszendereg.

Már csak Ő van a szobában (a test), mint fejlődő lepke a bábban, mozdulatlan, háborítatlan.

Fiktív, folyton változó, illuzórikus világba léptetett be az elme, sorozatos küzdelmek, kétkedés, hogy mi igaz, s mi nem az?!

Eközben ismerős arcok veszik fel a harcot, ellenemre törnek, s vallok ismét kudarcot, arcomat porban mosdatom…

Hirtelen minden kikristályosodott, hiszen csak gondolataim rabja vagyok, vakon üldözöm vágyaim, álmaim bugyrába ágyazódtam be én magam is…

Hosszúra nyúlt ez az utazás, abban bízom, hogy a valóságban Ő ott lesz majd és visszavár, azonban most még folytatom utamat…

Kietlen a táj, ahová épp érkezem, s furcsa köd szitál, a távolból szerény hangon valaki rám kiált, épphogy kiértem a szót…

Nagy a csönd… remélem, nem marad soká, eltűnt a szónok, hirtelen elillant a szándék…

Ismét magam vagyok, s ez a fránya árnyék… talpamhoz tapadt, kísért unos-untalan, csak a fénytelen éj választhat szét kettőnket!
 


A cikket írta:

Módis Tamás

magyar nyelv és irodalom, kommunikáció