Valami véget ért..

2020. március 22. Megosztás Facebook-on Valami véget ért..

Nem, sajnos még nem a koronavírus-járványról beszélek. Félő, hogy ez esetben még nagyon az út elején járunk.
Ne legyen igazam.


A Kínából induló világjárvány jelenleg 100 százalékosan letarolja, felfalja, bedarálja a média teljes felületét. Tévéből, rádióból, csapból, mindenhonnan a vírussal kapcsolatos gondolatok, elemzések, intézkedések folynak. Jelen helyzetben érthető módon. A luftballon egyre nő, ki tudja, még meddig duzzadhat.


Mindezen információk farvizén azonban más is történt a közelmúltban. A közvetlen környezetünkben.
36 év. Egy munkahelyen. Ugye milyen hihetetlen? Pedig van ilyen. Még ebben a valóságtól elrugaszkodott, felgyorsult világban is. Egy olyan világban, ahol egyre kevesebb idő marad a személyes kapcsolatok ápolására, az egymásra történő odafigyelésre. Részesei olyan emberek a mindennapjainknak, akik arra tették fel az életüket, amit szeretnek, amit szívből csinálnak egy életen át.


Igaz, hogy nagyítóval kell őket keresni. Én most egyet szeretnék kiragadni közülük.


Egriné Nagy Éva.


Tudom, nem szereti a rivaldafényt. Távol áll tőle a hozsannázás, a konfettiesőben való pancsikolás. Ezen sorok úgy érzem, most mégis maximálisan megilletik őt.

Nincs mese, most megkapja a magáét.


Hiszen nyugdíjba megy. Eljött a búcsú ideje. Én még fel sem fogtam igazán, ebben a körülöttünk lévő parazita- őrületben.
Évike 36 éven keresztül végezte a munkáját lelkiismeretesen a hajdúsámsoni általános iskolában. Példamutató, odaadó tevékenysége, úgy gondolom, nyugodtan állítható mintaként a jövő generációi, pedagógus-nemzedékei elé. Talán nem túlzás, ha azt mondom: az utolsó fecskék, az utolsó mohikánok egyike.


S megint csak ne legyen igazam.

Magasra tette a lécet. Fiatalabb, idősebb generációnak egyaránt.
Emberségből, szakma iránti alázatból. Odafigyelésből, empátiából, figyelmességből, precizitásból.
Tanárként, munkaközösség-vezetőként, osztályfőnökként s magánemberként is állandó jelleggel élen járt. Patyolattiszta lélek, tisztelettudás, szeretet, alázat és empátia vezérelte egész munkásságán keresztül. Mindig igyekezett példát mutatni, nem lehetett nem szeretni.


Igazi PÉLDAKÉP volt közöttünk. Igen, csupa nagybetűvel.


Azon kollégák egyike, akire minden téren büszkén lehetett  felnézni. S az is marad. Még ha nem is lesz köztünk a jövőben a mindennapok „frontvonalában.”
Nemcsak beszélt, mondott is. A gyerekek szeretettel, tisztelettel beszélnek róla. A legnehezebb pillanataiban is igyekezett nyugodt, kiegyensúlyozott maradni. Ilyenkor is türelemmel, megértéssel fordult tanítványai felé.


Jómagam második édesanyámként tekinthettem rá. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy vele dolgozhattam.  Nagyon sokat tanultam tőle hivatástudatból, szakmából, emberségből, munka iránti alázatból. S nem mellesleg, bármikor fordulhattam hozzá magánemberként is.
Büszke vagyok rá, hogy a bizalmába fogadott, s talán, csak remélni tudom, úgy érzem, barátként is tekinthettünk egymásra.


Most pedig tudomásul kell venni a megváltoztathatatlant.
Letette a lantot.
Nem lesz többé mellettünk a hétköznapi taposómalomban. Az idő rohamléptekkel száguld az év minden napjában, percében. Néha szeretnénk, de nem tudjuk megállítani. Cibál magával rendületlenül, mi pedig nem tehetünk mást, sodródunk az áramlattal.


Ez a világ rendje.


Hiányozni fog higgadtsága, kiegyensúlyozottsága, embersége.
A jóízű beszélgetések.
Úgy ahogy van, az egész lénye, na.
Ő már bőven megtette, amit megkövetelt a haza.
Várja otthon az unokája, a családja, s a jól megérdemelt pihenés.
A nyugdíjas évek.
Megdolgozott érte.
Mi pedig nem feledjük, hiszen hozzá hasonló jó ember, pedagógus nem terem ám minden bokorban.
Várni fogjuk mindig vissza szeretettel!

Valami véget ért, valami fáj.

Ugye emlékeznek a Bonanza Banzai óriási slágerére? Ákos feledhetetlen opuszára?
Arra a bizonyos, ezerszer dúdolt refrénre?


Valami ilyesmit érzünk most mindannyian. Akik szeretjük, tiszteljük, kollegái, barátai: a lelkünk mélyén.
Még mindig nehezen hihető. De meg kell barátkozzunk a gondolattal...
Búcsúzunk itt egyelőre ezen a felületen, megköszönve mindazt a sok szépet és jót, amit tőled kaptunk!


Nehéz örökséget hagytál. Próbálunk megbirkózni vele.
Az esélytelenek nyugalmával.


Nagyon boldog nyugdíjas éveket, sok boldogságot, aktív pihenést kívánok neked kollegáim nevében szeretettel!

 


A cikket írta:

Módis Tamás

magyar nyelv és irodalom, kommunikáció