Útelágazás

2019. június 16. Megosztás Facebook-on Útelágazás

Az utolsó csengőszó.
Ugyanaz az ezerszer hallgatott dallam. Ugyanaz a hallójáratainkba számtalanszor beleégett hang. Melyet nem egy alkalommal a pokolba kívántunk.
Most mégis mennyire más.
Elmondhatatlanul.
Ezúttal valahogy más gesztusokat vált ki a teremben lévőkből. Máshogy csillognak a szemek, más tekinteteket látok. Valami van a levegőben.
A pillantásokból realizálódik,  nem mindennapi dolog van készülőben.
Magasztos, pátoszos, fennkölt.
Valami igazán ünnepélyes.
Mint mikor az egri várban a maroknyi egri vitéz eskütételhez sorakozott ostrom előtt. Abban a tudatban, hogy a falakon túl a több tízezerszeres túlerőben lévő félholdas sereg alig várja, hogy a Teremtő elé küldhesse őket.
Persze itt szó sem volt semmiféle ostromról.
A büszkeség és az örömteli várakozás azonban teljesen fátyolt borított az osztályteremre.
Szinte harapni lehetett a levegőt.
Kéz a kézben, utoljára indult el az osztály a jól ismert utakon.
Mennyivel másabb, mennyivel meghittebb volt ez a vonulás, mint amiket szünetekben számtalanszor átéltünk! A folyosó kockakövei egyhangúan verték vissza a gyermeki cipők kopogását.
Mögöttünk a múlt, előttünk az izgalmas, de egyelőre bizonytalan jövő. A pedagógus küldetése itt, ebben a pillanatban véget ér. Útelágazáshoz érkeztünk. Hogy az ösvény, melyen a nebulók tovább haladnak, arannyal lesz-e kikövezve, vagy göröngyössé válik, az még a jövő zenéje.
Ahogy mondani szokták, eldönti az idő, mely az élet legnagyobb rendezője.
Most azonban még a jelenben vagyunk, a mostban. Ezeket a perceket kell kiélveznünk.
Kivonulunk. Szépen, meghitten.
Rekkenő a hőség. Szinte gondolkodni sincs ereje az embernek.
Hétágra süt a nap. Elviselhetetlenül. Húsba hatoló szikrákkal.
Sodródunk.
A pillanattal, a kedves gondolatokkal, örülünk a kitűnők sikerének, a mennyei énekszónak. Mindennek.
Lufik, katarzis, parádé, zengő tapsvihar.
Majd újabb dal. A hangszórókból Zorán mondja a magáét. Indulunk. 4 közös év minden emlékezetes pillanatával a fejünkben. A gondolatok, mint zizegő hangyák sorjáznak az elménkben.
Már csak pár lépés. Megérkeztünk. Rendezetten megy a helyfoglalás. Ma, itt és most utoljára.
Eljött a búcsú ideje. A búcsúé, ami felerősíti a sok szépet, és megszépíti a kevés kellemetlent.
Váratlan vendég érkezik  a szemem sarkába. Nem hívtam. Mégis beállított.  Egyik pillanatról a másikra.
Mi lehet ez? Nem töröltem volna meg elég jól a homlokomat?
Nem ez nem az izzadság. Valami más. Olyan, amit négyévente csak egyszer él át igazán az osztályfőnök.
A meghatottság és a büszkeség könnye.
Katartikus élmény.
Nem tagadom, na.
Ölelések, búcsú, kedves gondolatok. Távolodó alakok, lassan tompuló gyerekzsivaj.
A teremajtó bezárul. Egy fejezet ezen pillanatban véget ért.
Felkerült a hab a tortára, az a bizonyos pont az i-re.
Nem rossz érzés.
S hatalmas az űr ott belül.
De csak néhány pillanatig, hisz tudjuk, hogy ez az élet rendje.
Mely azon pillanatban máris új lapokat nyit meg. Újat, tisztát, fehéret.
Őrült körforgás ez. Szellemi mókuskerék.
Az ajtón túl pedig már nagyon közel az útelágazás.
Nektek, ballagottaknak.
Innentől a magatok urai vagytok. A gyümölcsfákat kineveltük, öntözgettük, hogy milyen termést hoz a későbbiekben, csak rajtatok múlik.
Reméljük, hogy zamatosakat.
Induljatok mindannyian a megfelelő irányba, kamatoztatva mindent tudást és jó tanácsot, amit tőlünk, pedagógusoktól kaptatok!
Ezt kívánom nektek minden kollégám és pedagógustársam nevében!
Búcsúzunk tőletek szeretettel!
Őrizzetek meg bennünket pozitívan emlékezetetekben!


A cikket írta:

Módis Tamás

magyar nyelv és irodalom, kommunikáció