II. Az Advent ünneplése, díszei

Az első adventi koszorút 1860-ban egy hamburgi lelkész készítette. Láthatjuk, elég friss ez a hagyomány, és bizonyítja, hogy születnek új jó szokások! A leleményes hamburgi lelkész egy óriási fenyőkoszorút függesztett a plafonra. 24 gyertyát tett rá, ezzel utalt az ünnep valamennyi napjára.

Így nézhetett ki az "ötletgazda" Wichern evangélikus lelkész adventi koszorúja: vasárnapokra fehér, hétköznapokra piros gyertyák jutottak.

Manapság már csak négy gyertya van a koszorún. A gyertyákat vasárnaponként (vagy előző este) gyújtják meg, minden alkalommal, eggyel többet. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az adventi koszorún mind a négy gyertya egyszerre ég az utolsó vasárnapon.

Minden gyertya szimbolizál egy fogalmat: hit, remény, öröm, szeretet.
A gyertyák egyben a katolikus szimbolika szerint egy-egy személyre vagy közösségre is utalnak:
1.  Ádám és Éva – mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást (hit);
2.  Zsidó nép – akinek megígérte, hogy közülük származik a Messiás (remény);
3.  Szűz Mária – aki megszülte a Fiút (öröm – rózsaszín gyertya);
4.  Keresztelő Szent János – aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az utat az emberek szívéhez (szeretet).

Az adventi koszorút kezdetben német protestánsok készítették, majd Ausztriában a katolikus lakosság körében is népszerűvé vált. Magyarországon is osztrák közreműködéssel került annyi más dologhoz hasonlóan. Hazánkban a rendszerváltás utáni években alakult ki az adventi koszorú hagyománya.
A kezdetekhez viszonyítva át is alakult, az ünnepi asztal ékessége lett. Eredetileg három lila és egy rózsaszín gyertya alkotja, de ma már számtalan stílusban készülnek adventi koszorúk.
Az ünnep nélkülözhetetlen szimbóluma lett, rengeteg változata létezik.
1851-ben egy kreatív édesanya, Lang asszony „találta fel“ az adventi naptárt.
A kisfia ugyanis folyton azt kérdezgette, mikor lesz már végre karácsony. Az anya, hogy lecsillapítsa a kisfiút, kis dobozkákat készített számára, melyek mindegyikébe egy apró finomságot rejtett el.
Minden nap egyet lehetett kibontani, megenni, s lehetett várni a másnapot.
Manapság közismertek az adventi naptárak, minden gyereknek " JÁR” egy.

A kisfiú, Gerhard Lang időközben felnőtt.
Nem felejtette el a kis meglepetés dobozokat. Arra gondolt, hogy más gyerekek is örülnének neki. Igaza volt. Amikor a Reichold és Lang képzőművészeti intézmény résztulajdonosa lett, elkészítették az első eladásra szánt naptárakat.
A kekszek helyett színes rajzokat használtak, amelyeket ki lehetett vágni és egy kartonra felragasztani. Ez úgy 100 éve történt.
Ma már könyvekből is meríthetünk ötleteket a készítéséhez. Az alkotó anyák is szárnyalnak, nagyon sok jó ötlettel kedveskednek a csemetéknek. Szükség is van a szülői leleményre, mert a mai gyerekek pont olyan türelmetlenül várják a karácsonyt, mint akik 100 éve voltak gyerekek.

Pilinszky János: A várakozás szentsége
(részlet)

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet titka sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk, és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.